Az ötvenes évek népszerû filmsorozatában, melynek a politikum és a humor volt a két meghatározó fontosságú kötõanyaga, Fernandel és Gino Cervi komédiázott. Utóbbi személyesítette meg – az akkori erõviszonyoknak megfelelõen – a Po-menti parányi falucska kommunista polgármesterét, a lófogú mulattató pedig a jóságos és furfangos, energikus és rámenõs papot, a legendás Don Camillót játszotta. Nem akármilyen rendezõk vállalkoztak a kalandok megörökítésére. Julien Duvivier adta meg az alaphangot (két részt készített elegáns stílusban, szatirikus nyelvöltögetésekkel, de egyáltalán nem a hidegháborús vad gyûlölködés szellemében), majd „beszállt” a vállalkotásba Carmine Callone és Luigi Comencini is (õk sem akárkik az egyetemes film történetében). Az elsõ Don Camillo-sztori 1952-ben született, a széria utolsó darabját pedig 1965-ben vitték mûterembe. Terence Hill, a moziszórakoztatás nagymestere, aki nemcsak szerepeket alakít (többnyire „ikertestvérével”, a hústorony Bud Spencerrel párban), hanem bátran a kamera mögé is áll, 1983-ban gondolt egyet, és feltámasztotta Don Camillót. Természetesen megváltoztatta a koreográfiát. A régi recept már nem lett volna igazán érdekes, ezért új szituációkat eszelt ki a hõsök számára. Az ötvenes-hatvanas évek „langyos” atmoszféráját felváltotta a modern kor zaklatott ritmusaival. Minden más, mint ami derût fakasztott a páter kalandjaiban: a hõsök foglalkozása, gondolkodásmódja, kapcsolatrendszere, viselkedése stb. De legfõképpen a világ változott meg, ami persze nem jelenti azt, hogy ne szórakozhatnánk kedvünkre ennek a furcsa és lüktetõ életformának a képtelenségein. A lényeg ugyanis ez. Terence Hill Don Camillójában minden és mindenki mozog, nyüzsög, rohan, szalad, robban. Ugyanakkor karikaturisztikus a megjelenés stílusa. A színész-rendezõ nem annyira nevezetes elõdjét, inkább a modern Don Camillókat teszi nevetségessé kommerszellemeket felvonultató históriájában. A nyolcvanas évek „lelkipásztora” a motorozás megszállotja. Felpattan rollerére, s élvezi a száguldást. Ennyibõl azonban még sovány cselekményre sem tellene. Pepponéhoz, barátjához és vitapartneréhez el kell jutnia. Ezután következnek a természetes és mesterséges akadályok. Az egyik dramaturgiai csúcspont a „rendhagyó esketés”. Isten szolgája a szó szoros értelmében az égbõl száll alá, hogy a szertartást levezesse (mint említettem: Don Camilló halad a korral, nem okoz számára gondot sem a vezetés, sem az ejtõernyõzés). Amúgy most is akad bõven félreértés, harcias cselekedet, mulattató és komor konfliktus, szikrázó purpalé. Terence Hill Don Camillója gyakorlatiasságával és vállalkozókészségével folyton kivágja magát a nehéz helyzetekbõl. Az olasz produktum „bejáratott csapásokon halad”, mint nem éppen kíméletes tollú kritikusai megállapították, s az elõdökkel való összehasonlítás mérlegének nyelve nem feltétlenül Terence Hill Don Camillója felé billen, viszont a legenda új motívumokkal gazdagodott s most már csak arra kell várni: mikor száll be az atya egy ûrhajóba, hogy még inkább szinkronba kerüljön õ is meg a mese is nyugtalanítóan nevetséges mai korunkkal. Az idillikusnak tûnõ Pó-fensíki kis faluban mind drasztikusabb formát önt a lelkész, Don Camilló és a polgármester közötti hatalmi harc. Egyikük sem szokásos képviselõje mesterségének, a lelkész imádja a rock-zenét, görkorcsolyán jár, farmert visel. A fanatikus kommunista polgármester otthon buzgó keresztény. A nagy összecsapás a Don Camillo által vezetett Angyalok és Peppone csapata, az Ördögök közötti futtbalmeccsen csúcsosodik ki…

Beszerzési forrás: Telehold, spencerhill.hu

Megjelenés:

08.02.1984 Franciaország Mozipremier 1.080.069 Besucher 02.03.1984 Olaszország Mozipremier 04.05.1984 Németország Mozipremier 1.276.200 Besucher 11.05.1984 Finnország Mozipremier 5.946 Besucher 12.07.1985 Spanyolország Mozipremier 176.322 Besucher 09.12.1985 Olaszország TV Premier Canale 5

További főcím képek: